Oni
2.rész
Megrémülve bámultam a velem szemben ülő férfi arcát, nagyon szép, tiszta arca volt, szép nagy, mogyoróbarna szemén tekintetem megállapodott, és mintha nem én irányítanám, nem mozdult.
Mosolygott, valamilyen okból nagyon örült az érkezésemnek, ami az edddiginél is kíváncsibbá tett.
Szemem sarkából Kait figyeltem, aki szintúgy a velünk szemben lévőt ajándékozta meg tekintetével.
-Jézusom, most bejöttök, vagy mi?
Szólalt meg a férfi, pár perces csend után, amivel elérte azt, hogy Kai elvezessen az ülő alkalmatossághoz.
Miután a férfi megbizonyosodott arról, hogy már helyet foglaltunk, szóra nyitotta a száját, de egyenlőre még semmit nem mondott, kisvártatva, némi habozás után végül megszólalt.
-Kait arra utasítottam, hogy semmiféle információt ne adjon a tudtodra azzal kapcsolatban, hogy miért hoztak téged ide.
Szavai hallatán csak némán bólintottam, ezzel jelezve, hogy tudok az utasításról.
-Nagyszerű.
Öömm...szóval, mivel is kéne kezdenem.
-Talán előbb mutatkozz be.-Mondja Kai, mire a férfi csak egy grimaszt küldd válaszul.
-Chanyeol vagyok, jól jegyezd meg ezt a nevet, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem most hallod utoljára.
A felém intézett szavai után egy mosolyt próbál felvenni arcvonalaival, de a legkissebb mértékben sem minősül őszinte mosolynak.
-Nem áll szándékombam húzni az időt, minden bizonnyal te már nagyon kíváncsi vagy, én pedig nagyon elfoglalt, szóval a lényegre térek.
-Chanyeol, biztos vagy benne?-szólal meg ismét Kai.
-Fogd be Kai, tudom mit csinálok.-Parancsolt a fiúra.
-Van valami ötleted, hogy miért hoztunk ide?-Kérdezi Chanyeol.
-T-talán meg akarsz ölni?-Tettem fel a kérdést, bátortalanul, szinte suttogva.
-Mivan?-Nevetett fel Chanyeol.
-Kai, biztos vagy benne, hogy jó embert hoztál ide?
Nekem túl emberinek tűnik, nézz csak rá.-mutatott rám.
-Te is annak tűnsz, mégsem vagy az.
A személyisége  pedig nyílván eltérő, hiszen eddig emberek között élt.
Ezzel a párbeszéddel sikeresen elérték, hogy mégjobban ne értsem ezt az egész dolgot.
Túl emberi? Hiszen ők is emberek.
-Hány éves vagy?-Kérdezte hirtelen Chanyeol, merengésem közepedte, ezért kissé megijesztett.
-17. -Halk válaszomat aligha lehetett hallani, de a két fiú arckifejezéséből ítélve tökéletesen hallották.
-17évig kerestük? Jongin, jézusom.
Egyetlen nőre sem szántam még ennyi időt.
Habár Chanyeol ült, egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy jóval magasabb Kainál, és jóval gorombább is.
Ezek ketten 17éven át kerestek, engem? Mégis miért?
-Akkor, vágjunk bele.
Készen állsz?-kérdezte a magasabb.
Nem szóltam, csak bólintottam, hogy végre mondjon már valamit.
Amit ezután hallottam, nem tudtam elhinni, talán a sírás és a nevetés lett volna a legjobb reakció, egyszerre, de ehelyett csak némán figyeltem, hátha valaki felébreszt ebből a furcsa  és borzalmas álomból, de ezt senki nem tette meg.
-Szóval azt akarjátok mondani, hogy itt mindenki démon, engem is beleértve, és hogy innentől kezdve mindenkinek abban a tudatban kell tovább élnie, hogy én meghaltam?-Fakadtam ki.
-Semmi gond, az elején senki nem hisz nekünk, egészen eddig a pillanatig.
Amint elhagyták szavai Chanyeol száját, ökölbe szorította a kezét, majd mikor kinyitotta azt, és tenyerét mutatta, nem hittem a szememnek.
A fiú tenyere felett alig pár miliméterrel egy ököl nagyságú, lángoló golyó lebegett.
Néhány másodperc elteltével kezét újból ökölbe szorította, majd a láng kiszivárgott ujjai között.
A két fiú elédetten mosolygott reakcióm láttán, maj figyelni kezdtek, hátha mondok valamit, de képtelen voltam rá, ezért Chanyeol volt az, aki megszólalt.
-Kai, mutasd meg neki a szobáját.
Nagyon sóhajtva, aprólékod mozdulatokkal felállt, majd kezét nyújtotta, hogy felhúzzon, ám én még mindig Chanyeolt figyeltem, tátott szájjal, az előző produkciója miatt.
-Gyere Jimin.-Biccentett az ajtó felé Kai, majd elindult, hogy kövessem.
Hirtelen észbekaptam és eddigi helyemtől felpatanva Kai után siettem.
A nappalinak tűnő, hatalmas szobán keresztül áthaladva, egy gyönyörű, széles és hosszú lépcsősor várt ránk. Kai grimaszolva lépett fel az első lépcsőfokra, ami megmosolyogtatott.
-Mi a baj Kai?Talán lusta vagy?
-Nézzenek oda, hogy felbátorodtál.
Pedig van okod a félelemre.-Mondta, kaján mosollyal, aztán hirtelen a falnak nyommot, kezét melettem támasztotta, és a fülemhez hajolt.
-Most betojtál, igaz?-Kérdezte, majd kuncogva indult neki a lépcsőfokoknak.
Nagyot nyeltem és az ő mosolygása arra késztetett, hogy elfintorodjak.
Néhány másodperc eltelte után Kai feleszmélt, hogy nem követem, ugyanis még mindig ott álltam, ahol hagyott, a fal melett, egy tapottat sem mozdultam.
-Ennyire azért nem volt ijesztő.
Lefogadom, hogy még élvezted is.
-Mondta, és perverz mosolyt vett fel arca formája.
A szemem forgatásával reagáltam szavaira, majd elindultam melette, felfelé, gyorsan szeltük a lépcső fokokat, aminek őszintén örültem, hiszen már nagyon kíváncsi voltam az új szobámra, az eddig látottakból megítélve biztosan gyönyörű lesz.
Ebben igazam is lett.
Egy hosszú folyosóra érkeztünk, ahol rengeteg ajtó volt, kevéske sétálás után megálltunk az egyik előtt, felnéztem, és a saját nevemmel találtam szemben magam.
A hatalmas fehér ajtón, fekete írással díszelgett.
Anyám, itt minden hatalmas.
Kai a kezembe nyomott egy kulcsot, amit azonnal a zárba helyeztem, és némi szenvedés után már nyílt is.
Mindenre fel voltam készülve, legalább is azt gondoltam, de erre nem igzán lehet felkészülni.
Lassan nyitottam ki az ajtó, és ahogyan az kezdett kitárulni, vele együtt a pupilláim is kitágultak.
A falak halványrózsaszín színben díszelegtek, az ágy, valamint az íróasztal fekete színben díszelgett, egy üveg ajtót véltem felfedezni, ami annyira nagy és tiszta volt, hogy tökéletesen át lehetett rajta látni, hatalmas erkélyem van.
Tovább nézelődve egy szintén hatalmas szekrényt pillantottam meg, az ajtaján két tükörrel.
Csodálatos, mindig egy ilyen szobára vágytam.
Olyan volt a szoba, mint egy hercegnőé, nem jutottam szóhoz.
-Kai, ez...-kezdtem bele.
-Igen, tudom, gyönyörű, de bejönnél végre, vagy továbbra is ott ácsorogsz?-Vágott közbe, és elkezdett befelé sétálni.
Követtem, majd leültünk újdonsült ágyam szélére.
-Mesélj magadról.-Szólalt meg Kai.
-Mit szeretnél tudni?
-Milyen dolgokat csináltál, mielőtt ide kerültél?
-Egy lemezkiadónál, a WollimEnt.-nél voltam koreográfus.
Egyszer, gyakorlás után dalolászva indultam haza, mikor az egyik ott lévő menedzser ezt meghallota, és másnap már azok az emberek elé állított, akik ezt bírálják.
Sikerült elnyernem a tetszésüket, ezért beálltam gyakornoknak, mint szóló énekes.-Regéltem Kainak.
-Woah, ez tetszik.-Válaszolt csollogó szemekkel. Reakciója mosolyt csalt az arcomra, amit édesen viszonzott.
Gyönyörű arca volt.
-Most egy kicsit magadra hagylak, még beszélnem kell Chanyeollal, ha bármite szükséged van, nála megtalálsz.
-Menj csak, én megleszek.
Azthiszem ezek után most szükségem van egy kis egyedüllétre.
Nem válaszolt, csak mosolyogva magához ölelt, amit viszonoztam, majd ezután felállt és az ajtó irányába indult. Végig néztem alakját, ahogyan elsétált.
Anyám, még hátulról is jól néz ki.
Az ajtó csukódásának hangja rázott ki gondolataim közül, nagyot sóhajtva elfeküdtem puha ágyamon.
Hihetetlen, hogy pont velem történt ez, és az még hihetetlenebb, hogy nem bánom azt, hogy örökre el kell szakadnom a világomtól, amiben eddig éltem.
Az egyetlen dolog, ami bánt az egészben, az az, hogy ott kell hagynom az ügynökséget, és azzal együtt a fiúkat, a menedzsert, és az álmaimat.
Nagyon sok nehézségen mentem át, sokszor ötlött fel bennem, hogy öngyilkosságot kövessek el, de ha olyan szinten padlón voltam, az infinite és a menedzserem mindig felhúzott. Hihetelen, hogy abban a tudatban kell tovább élniük, hogy meghaltam. De talán jobb is így.
Eszembe jutott Sehun is, aki az utóbbi időben a legjobban megkeserítette az életemet.
Sehun a volt barátom, akivel a legelején tökéletesen alakult minden, nagyon szerettük egymást..legalább is azt gondoltam, ugyanis Sehun közel sem szeretett annyira, mint én őt. Amint megtudta, hogy nem voltam még férfival intim kapcsolatban, és hogy eszem ágában sincs neki ajándékozni az ártatlanságomat, máris másik barátnő után nézett, ami az ő esetében nem volt nehéz, mivel az iskolája nagymenő gyereke volt.
Próbáltam kitaszítani Sehun emlékeit, de annyira nem ment, hogy zokogásban törtem ki, bármennyire is akartam, nem tudtam visszafogni, hiszen nem tudtam, hogy rajtam kívül hány ember él még itt, és hogy éppen kit zavarok meg ezzel.
Keserves sírásomat még az sem tudta megállítani, hogy valaki homályos alakját fedeztem fel az ajtófélfának támaszkodva.
Lassan közeledett felém, majd leült mellém, gyengéden átkarolt, és próbált lenyugtatni.
-Héj, héj, nyugalom.-mondta lágy hangon, ami nagyon jól esett, ezért ennek eredményeként sikerült kissé megnyugodnom. Letöröltem a könycseppeket, hogy megnézhessem eddig még titkos segítőmet.
Ahogy felnéztem, két nagy, gyönyörű barna szemmel találtam szemben magam, amihez hibátlan arcvonalak és kócos barna haj társult.
-Baekhyun vagyok.-Kezdte a bemutatkozást, amivel engem is cselekvésre ösztönzött.
-Jimin.-Feleltem rekedtes hangon, majd próbáltam arcomra egy mosolyt erőltetni, ami borzalmasra sikeredett Baekhyun arckifejezéséből következtetve.
-Na és, elmondod, hogy miért sírtál?
-Egyenlőre még nem szeretnék és nem is hiszem, hogy tudok róla beszélni, de köszönöm, hogy megvígasztaltál.
-Ugyan, nincs mit.-felelte, majd rám mosolygott, ami még szebbé tette arcát.
-Baekhyun, ha nem haragszol.
Nagyon fáradt vagyok, és a fejem is fáj meg, még nincs egy órája se, hogy elájultam, de később azért beszélünk?-Tettem fel a kérdést, kissé félve a választól.
-Persze.-Bólint megértően, de nem mozdult.
Gondolom megvárja, míg ténylegesen megnyugszom, vagy legalább annyira, hogy aludni tudjak, ami sikerült is. Amint elhelyezkedtem a puha és gyönyörű, új ágyamban, a szemhéjaim egyre jobban elnehetedtek, majd végül sikeresen eludtam.