Oni-1.fejezet

Sziasztok.:)
Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a legelső publikált ficim, továbbá egy kis apróság.
Park Jimin, aki szemszögéből a történet játszódik, nem a BTS-es Jimin, itt lány szerepet fog kapni.
Mindenkinek jó olvasást.:)


Egy szokásos nap után, a munkahelyem épületéből kilépve, azonnal telefonom és fülhallgatóm után nyúltam a táskámba, majd el indítottam a kedvenc számomat, az Infinite-től a 24hours-t. Nagyon szerettem ezt a számot, bármilyen helyzetben voltam, ez mindig fel tudott vidítani. Hatalmasnagy szerencsémre, azok az emerek közé tartozhatok, akik személyesen is ismerik a bandát. Az ő kiadójuknál indultam koreográfusként, de mára már idol gyakornok lettem, mint szóló énekes, iskolába nincs időm járni, ezért magántanulóként folytatom a tanulást, amit nem is bánok, hiszen így sokkal jobban teljesíthetek. Az elmúlt években nagyon sok olyan dolgot tanultam és tettem, ami megváltoztatta az életem. 14évesen költöztem el az alkolosita apámtól, ezért a lehető leggyorsabban önállósodnom kellett, amivel sosem volt probléma, úgyhogy nagyon könnyen ment.
Apámat azóta sem láttam, amit egyáltalán nem bántam.
Abban az évben, mikor anya meghalt, apa teljesen kezelhetetlenné vált. Ideje nagyrészét a kocsmákban töltötte, így hát, ennek hatására a munkahelyéről is kirúgták. Eleinte még csak szóban bántott, majd néha megajándékozott egy-két pofonnal, és egy idő után már mindennapossá vált. Akkor döntöttem el, hogy otthagyom őt, mikor az iskolánban megnyertem a tehetségbemutatót, az egyéni koreográfiámmal. Itt az ügynökségnél nagy szeretettel fogadtak, és már az elejétől kezdve nagyon kedvesek voltak hozzám, a menedzserem mindig úgy kezelt, mintha az ő saját lánya lennék, amiért sosem fogok tudni elég hálát adni, az Infinite az a csapat, akikhez a legszorosabb baráti kapcsolat fűz, már a kezdetektől fogva nagyon jól kijöttünk egymással, és mindig egymás mellett álltunk, mi 8-an.
Habár Myunsooval kicsit nehezebb volt a barátkozás, hiszen félénkebb, mint a többi tag, mára már vele is ugyanolyan kapcsolatban vagyok, mint a többi 6idiótával. Mindent, amit eddig elértem, nekik és a menedzsremnek köszönhetek, szerencsés vagyok, hogy ilyen emberekre leltem.

A buszmegálló felé sétáltam, ami már ki volt világítva, ugyanis késő este volt. Kabátomat összéb húztam magamon, ahogy a szél felerősödött.
A tavasz már közeledett, a nappalok általában napsütésesek voltak, de ez a hőmérséklet éjszakára mindig mínuszra változott, ezért mindig jól felöltözve jártam, hiszen általában csak késő este jutottam haza, amit a legkevésbé sem bántam, mert így egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy valóra váljon az álmom, aminek a fele már gyakorlatilag megvolt, mivel nagyon sok bandának csináltam koreográfiát, és ezáltal jópáran ismerték a nevem.
A buszmegállóba érve megálltam, majd körül néztem, és ameddig a buszt vártam az eddig hallgatott zeném véget ért, és automatikusan továbbment a Winner-Sentimental című számra.
Amint a dallam megütötte a fülemet, táncolni kezdtem rá, ilyenkor már úgyse jár erre senki. A bolgod táncikálásomat, a busz jól ismert hangja zavarta meg, azonnal abbahagytam eddigi tevékenységemet, és felszálltam a buszra. Mint mindig, most is a leghátasó üléssorra húzódtam, és folytattam a zene hallgatását, miközben az ablakon bámultam kifelé.
Szöul gyönyörű város, és egyszerűen megunhatatlan, legalábbis számomra.
Ahogy tovább figyeltem a kilátást, arra lettem figyelmes, hogy nem abba az irányba megyünk, amerre kellene, ezért arra gondoltam, hogy tájékoztatom a buszsofőrt erről.
A sofőr mellett egyetlen férfi ült.
Szőke haja még a sötét ellenére is látható volt, az arcát nem láttam, mivel háttal ült, de most nem is ez foglalkoztatott.
Amint megmozdultam, hogy felálljak és odamenjek, a szőke hajú fiú hátra fordult, és mosolyogva figyelte minden mozdulatom. Lassan álltam fel és sétáltam a busz első felébe, hogy kérdőre vonjam a vezetőt.
Mikor oda értem, a szőke továbbra is engem bámult, de nem foglalkoztam vele.
-Elnézést..-kezdtem bele.
-Miért erre megyünk?
Ez az ellenkező irány.
A sofőr nem reagált, csak az utat pásztázva vezetett tovább, ezért ismét arra késztetett, hogy én mondjak valamit.
-Héj, nem hallja? Már késő este van,  minnél hamarabb haza szeretnék érni, és ön ebben hátráltat, ugyanis ennek a busznak egyáltalán nem erre kell közlekednie.-Mondtam hangosabban de ismét nem reagált.
-Álljon meg!-Immáron ordítva mondtam neki, de ő csak a szőke fiúra nézett, mintha az ő parancsára várna.
-Figyelj Jimin, szerintem feleslegesen próbálkozol, innen már úgysem jutsz ki.-Mondta idegegesítően nagy nyugodtsággal a szőke férfi, amivel elérte, hogy megrémüljek.
Mégis ki a fenék ezek?És ez meg honnan tudja a nevem?Mit akarnak ezek tőlem?
-Te meg ki vagy?-Kérdeztem a szőkét.
-Jongin vagyok, de ne is gondolkozz rajta, biztos vagyok benne, hogy nem ismersz engem.
A becenevem Kai, így is szólíthatsz.
-Akkor te ho...-kezdtem bele.
-Mindent meg fogsz tudni, ígérem, de egyenlőre semmit sem mondhatok.
-Mit akartok tőlem?-Kérdeztem kétségbeesetten, és a félelmem egyre jobban fokozódott.
-Figyelj, már mondtam, hogy meg fogod tudni. Neharagudj, de nem szeretnék újra meghalni.
Nem reagáltam, csak leültem a lépcsőre és próbáltam magam kitalálni, hogy mi vár rám.
Talán Sehun küldte őket?
Vagy az apám?
Vagy csak egy rossz tréfa a fiúk részéről?
Semmi értelmes nem jutott az eszeme, ezért újból az utat kezdtem figyelni, hogy megjegyezzem az útvonalat. Sosem voltam még ezen a környéken, ezért sokkal jobban oda kellett figyelnem. Rövid idő múltán elhagytuk a várost, aminek nagyon nem örültem. Hirtelen eszembe jutott, hogy segítséget kérek, ezért előhalásztam a telefonomat, bepötyögtem Sunggyu nevét, de amikor a hívás ikonra nyomtam volna, a telefon kirepült a kezemből, majd az ajtónak csapódva apró darabokra tört. Némán ültem, és egykori telefonom darabjait vizsgáltam, de nem kellett túlságosan sok ész ahhoz, hogy megállapítsam, már használhatatlan.
Nem tudtam felfogni, hogy ez miként történhetett, hiszen Jonginon, a vezetőn, és rajtam kívül egy árva lélek sem volt a buszon, és ők mindvégig mozdulatlanok voltak.
A szőke fiúra kaptam tekintetem, aki szintúgy engem figyelt, azzal a lefagyaszthatatlan mosollyal az arcán.
-Én voltam.-Mosolygott tovább.
-H-hogyan?-Kérdeztem halkan.
-Nemsokára mindent megtudsz.
-Tudod, már kezdem unni ezt a szöveget.-mondtam közömbösen.
Kezdett az őrületbe kergetni ezzel a titkolózással.
-Ne aggódj, nemsokára ott vagyunk.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek neki vagy sem, hiszen fogalmam sincs, hogy hová tartunk és mièrt.
Már fél órája utaztunk, és a bennem lévő feszültség  egyre csak nőtt.
Némi idő elteltével Kai felemelte a jobb kezét, és egy jobbra forduló kis földútra mutatott. A busz vezetője olyan hirtelen húzta el a kormányt, és fordult az út irányába, hogy hatalmas erővel ütköztem az ajtónak, fejjel.
Nagyon megszédültem, ezért jobbnak láttam ha inkább leülök, még mielőtt elájulnék, de sajnson ez sem segített rajtam. Lassan feketült el előttem minden, és újra hatalmas koppanást éreztem a fejemen, elájultam.

Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem eszméletlenül, de mikor felébredtem, egy hatalmas nappali kanapéján találtam magam.
Próbáltam felkelni, hogy körül tekinthessek, esetleg menekülő útvonal után nézhessek, de ez lehetetlennek bizonyult, hiszen a mellettem ülő Jongin, és az iszonyú fejfájásom nem engedett.
-Jól vagy?-Kérdezte a szőke.
-Nagyon fáj a fejem, de hol vagyok?
-Erre nem én fogok választ adni.
-Hát akkor kicsoda?
Kérdésemre nem felelt, csak félmosollyal a semmibe meredt, mint egy eszelős.
-Jongin, figyelj már.-böktem oldalába.
-Bocsi, mit mondtál?
-Mégis mikor fogom megtudni az ittlétem okát?-fakadtam ki.
-Amint jobban leszel.
Ugyan a fejem még mindig sajgott, de jelenleg az sokkal fontosabb volt, hogy megtudjam miért vagyok itt.
-Már kutya bajom.-füllentettem.
-Hogy mi bajod a kutyákkal?-Kérdezte Jongin, kíváncsi tekintetével, ami nevetésre késztetett.
-Semmi Jongin, minden rendben van velük, csak azt akartam a tudtodra adni, hogy már jól vagyok.-válaszoltam kuncogva.
Reakcióm láttán a szőke kínos vigyorgás kíséretében a tarkójára simított.
-Ha fel tudsz állni, és elsétálni addig az ajtóig, akkor elhiszem.-mutatott egy nagy, fekete ajtóra.
Hát akkor hajrá Jimin.
Nyűgösségem határtalannak bizonyult azzal szemben, hogy amint megmozdultam, a fejfájásom egyre csak erősödött, de ez nem tartott vissza, meg kellett tudnom, hogy mi folyik itt.
Lassan ültem fel a fekete bőrkanapén, Jongin kezébe kapaszkodva, majd mikor már teljesen felültem jobb és bal lábamat a padlóra helyeztem és Jonginra vezettem tekintetem, jelezvén, hogy segítsén a talpra állásban. Óvatosan húzott fel onnan, ahol eddig feküdtem, miközben a fejfájásom már szédüléssé alakult, ahogy erősödött az érzés, arckifejezésem is úgy torzult vele együtt.
Mikor már teljesen kiegyenesedtem Jongin még mindig fogott, hiszen olyan erősen kapaszkodtam karjába, hogy lehetősége sem lett volna arra, hogy elengedjen, jelenleg őt tartottam a biztos támaszpontomnak, hiszen ha  ő nem segítene, biztos vagyok benne, hogy addig nem jutottam volna el, hogy felüljek.
-Nem kéne inkább még pihenned?-Nézett rám aggódóan.
-Jól vagyok, csak...szédülök.
Erre Jongin nem válaszolt, hiszen látta, hogy nem vagyok jól, de nem ellenkezett.
Lassan haladtunk az említett ajtó felé, majd mikor elé értünk Jongin kopogni készült, de keze után nyúlva megakadályoztam.
-Ugye te is bent leszel velem?-Kérdeztem félve.
Válaszul csak bólintott, mire nagy kő esett le a szívemről.
Miután megbizonyosodott arról, hogy már nem készülök mondani semmit, óvatosan kopogtatott, de nem jött válasz ezért benyitott.
A látvány kissé más volt, mint amire számítottam, így arckifejezésem meglepődöttséget mutatott, de ez hamar félelemmé alakult, mikor egy kardot véltem felfedezni a bent lévő asztalkán.
Egy férfi nézett velünk farkasszemet, miközben sejtelmes mosolya le nem fagyott az arcáról, egy percre sem.